Sziasztok! :)
*N*
- Úristeeeen - kiabáltam kétségbe esetten, majd a fürdőbe rohantam.
Mi, két álmodozó lány egy nap úgy döntöttünk, létrehozunk egy közös blogot. Ennek konkrét célja nincsen, egyszerűen csak imádunk írni, és gondoltuk miért ne?! Mit veszíthetünk?!
Szóval belevágtunk, és örömmel vesszük észre, hogy annak ellenére, hogy még a prológus sem volt fent; már három feliratkozónk van. Köszönjük.
Amit fontos megemlíteni az a részek módja. Hogy ezalatt mit értünk?
Mindegyik részben külön-külön szemszög lesz; azaz az események szemszög váltásokkal fognak haladni. Niall szemszögét Lana, Louis-ét pedig én, Naomi írom.
Nos, nagyon reméljük, hogy tetszeni fog az elkövetkezendő sztorink; és bátran írjátok csak le a véleményeteket. :)
Ezennel a blog hivatalosan is beindult.
xoxo: Lana & Naomi
*N*
- Mi történt? - kiabálta anyu a fürdőből, mire fogkrémmel teli szájjal válaszoltam.
- El fogok késni a főiskolai nyílt napról - keseredtem el, majd turbó sebességre kapcsoltam.
Nem igazán próbáltam kitörni a korlátjaimból, mikor felvettem az agyon hordott szürke farmerom, egy hosszabb fehér pólóval, amin 'Eat' felirat díszelgett. A kedvenc szavam.
Egy pillanatig szemléltem magam a tükörben, egy átlagos fiú voltam, akinek a szeme valami különleges okból kifolyólag csillogott, ez az ok pedig nem más, mint a főiskola.
Anyu és apu is izgatottak miattam, az előbbi mellőlem az utóbbi pedig Írországból, hiszen a munkája oda köti. Anyu is visszamegy, amint fősulira megyek. Ideje felnőnöm, és a saját utamat járnom.
- Szeretlek - adtam egy puszit a kedves arca, majd eszeveszett rohanásba kezdtem. A késés dolgon még dolgozok.
- Nem látta valaki Niall Horan-t? - kérdezte az ofő, abban a pillanatban, ahogy mellé értem.
- Itt vagyok - lihegtem, majd a busznak támaszkodtam. Egy életre elég volt a futásból.
- Sosem változol fiam - ingatta meg a fejét, majd egy pipát rakott a nevem mellé.
Ez nem fair. Pár késés, az évnyitókról, évzárókról, kirándulásról, és az órákról négy évig és máris elítélnek. Ccc.
- Mindenki fel a buszra! Késésben vagyunk valaki miatt - szúrós szemmel nézett rám, mire én is hasonlóan néztem. Olyan volt, mint a cowboy filmekben, amikor ráközelítenek a két párbajozó szemére, akik közben előveszik a fegyverüket. Csak nálunk egy valakinek volt fegyvere, az ofőnek, aki nem viccel az igazgatóival, így hát inkább felhagytam a farkasszemezéssel, és helyet foglaltam.
Nem ért meglepetésként, hogy már csak a sofőr mögötti hely volt szabad, ahol egyedül ülhetek. De legalább hallgathatok zenét zavartalanul.
Mindig is szerettem az utazást, ha másért nem, legalább azért, amit a mellettem elsuhanó táj látványa ad. Egyszerűen imádtam nézni az előttünk kanyarodó utat, s bár lehet, hogy Toronto szürke felhőkarcolói helyett jobb lett volna a zöldellő fákat, és az országutat nézni, de megelégedtem a lámpa oszlopok monoton elsuhanásával is.
Egy fél óra alatt értünk a főiskolához, ami nagyon találóan a Universcity Of Toronto nevet viselte. Viszont gyönyörű volt. A kőfalakat borostyán borította, az egészet egy főtorony uralta, ebből jöttek ki a szárnyak. Olyan volt, mint a mesékben. Egyszerűen tűkön ülve vártam, hogy végre bejuthassak. Csodálatos volt annak a gondolata, hogy én ide fogok járni.
Egy fiatal fiú állt meg előttünk, dzsekijén a fősuli kezdőbetűi díszelegtek. Kicsit hosszabbra hagyott tincseit a szél összevissza borzolta. Sugárzó tekintetét végigvezette a csoporton, egy pillanatra megállt rajtam tekintete, majd tovább siklott a többiekre.
- Sziasztok. Louis Tomlinson vagyok. Én foglak titeket körbevezetni.
*L*
Éltanulónak lenni királynak tűnik. Minden gyűlésen téged tüntetnek ki figyelemmel a diákok és a tanárok egyaránt, minden évzárón kitűnő jegyeket szerzel, külön szervezett programokat te vezeted, és nem beszélve arról, hogy már húsz évesen, az utolsó főiskolás éved előtt tartasz előadásokat, még a nálad egy évvel feljebb járó főiskolás társaidnak is, akár még tanároknak is. Ez mind szép és jónak tűnik, de a hangsúly a tűnik szócskán van.
Persze az elején baromira élveztem a figyelmet, tényleg. De eltelt egy, másfél év, és úgy érzem, a testem, mintha egy robot lenne. Mindenkinek igennel felel, mindenre rábólint, és minden jegye ötös. Soha nem voltak hullámvölgyeim a főiskolás életem során, ellenben a középiskoláséval... Akkor igazi rossz fiú voltam, mint azokban a nyálas, csöpögő filmekben, amikben a rossz fiú szíve meglágyul, egy jó "kislány" miatt. De persze, ez korántsem így van, ha már csak a "jó kislány" részt diagnosztizáljuk.
Hogy miért? Pofon egyszerű.
Meleg vagyok, mint amilyennek kéne lennie a fősulim radiátorainak, télen legfőképpen. Olyan meleg vagyok, mint az a bizonyos tűzforró leves, ami megégeti a nyelvedet. Olyan meleg vagyok, hogy ha rám tennének egy nyers húst, az ropogósra sülne.
Oké, félretéve a viccet; meleg vagyok, vagy ha szebben akarjuk fogalmazni egy fokkal; homoszexuális. Nem túl kecsegtető egy történet főszereplőjéről, már rögtön ez elején ilyet olvasni, nem igaz?
Ma volt az a nap, mikor a jövőbeli Universcity Of Toronto növendékeit körbevezettem az iskolában. Tavaly, mikor először tettem ezt; iszonyúan izgultam. Pedig, félreértés ne essék, én nem vagyok az az izgulós típus. De annak a gondolata, hogy vagy ötven diák szeme rajtam fog csücsülni, kikészített. Viszont kellemesen csalódtam akkor, hisz' mindegyikük iszonyúan élvezte ezt a látogatást, és meglepetésemre, izgatottan kérdezősködtek tőlem.
Szóval ma volt az a nap, mikor másodjára kellett megtennem ezt a procedúrát, és most furcsamód, de baromira vártam. Eszembe jutott az, mikor én is így körbejártam a főiskolát; emlékszem, akkor fogadtam meg, hogy megváltozok. Kellett a változás.
És lám, a mai napra mennyivel más minden.
A fatáblámon heverő papíron pár "puska" volt, arra az esetre, ha elfelejtenék valamit közben mondani. Azt olvasgattam, míg meg nem érkezett az utolsó csoport busza is, nem kis késéssel. De volt már hasonló eset, elnéztem a dolgot, történnek ilyenek. Legfeljebb így kevesebb idő jut az útmutatásokra, ha csak nem maradnak bent több ideig. Nem az én dolgom, majd eldöntik ők, mégis csak a felnőtté válás küszöbén állnak.
Sorban mértem végig az utolsó csoport tagjait, csak hogy nagyjából meg tudjam jegyezni, kiket is vezetek végig az én neves sulimon. Az utolsó ember is leszállt, az egyébként sárga színű buszról, kinek hihetetlen szőke haja volt, még kisfiús arca. Így jegyeztem meg. Azonban mikor szemeivel felém nézett, nem kicsit fagytam le, amit persze nem akartam kimutatni, ennek következtében gyorsan tovább tereltem pillantásomat a többiekre, miközben a szívem hevesen zakatolt.
Nem értettem a dolgot, még a szám is kiszáradt kissé. Torkot köszörültem, és megkezdtem a körbevezetést:
- Sziasztok. Louis Tomlinson vagyok. Én foglak titeket körbevezetni.
