03.

Hello!

 Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok a következő részre; csak sajnos el voltam havazva. Nem is próbálok kifogásokat kitalálni; a lényeg az, hogy most itt van, meghoztam az új részt.

 És mit is írhatnék... Előre sajnálom, amiért szomorkás hangzása lett; de ki lenne boldog, ha elhagynák négy év után?! Senki sem. Nos, Louis sem az.

Szóval kicsit tartok a reakcióktól; nyugodtan írjátok le őszintén a véleményeteket, mert engem az fejleszt, támogat, éltet. Jó olvasást kívánok mindenkinek, és jó pihizést az őszi szünetre - habár jelentkezni fogunk még, ezt biztosan állíthatom. :)

xoxo: Lana & Naomi Greg

(Saját)

*L*

 A TV halk moraja hallatszott csupán, s amaz fénye világította be egyedül a szobát. Az egész házban csend volt és sötétség. A magány. Igen, a magány pontosan ilyen. Furcsa, hogy mennyire váratlanul is történnek a dolgok. Az egyik nap még az ember boldog, önfeledt és épp készül megkérni a párja kezét; majd a másik nap hirtelen egyedül van, egyesegyedül, a párja pedig egy óceánnyira.
 Ott ültem, ki tudja hány napos borostával, ki tudja hány napja fürödtem utoljára, és végül ki tudja, mennyi nap telt el azóta a nap óta. Nem éreztem az idő múlását valahogy. Mintha nem is élnék, csak tehetetlenül és mozdulatlanul feküdnék a nagy semmiben.
 Szóval ilyen szinglinek lenni? Szokatlan újra ezt érezni, hisz' utoljára körülbelül öt éve lehettem szingli - tekintve, hogy Niall előtt egy vagy másfél éve lehetett valakim. A még furcsább az, hogy arra a személyre nem is emlékszem már, még a nevére sem, még csak pár arcvonalára sem. Egyfolytában Niall kéken világító szemei, ragyogó mosolya és szőke kobakja lebeg lelki szemeim előtt. Egyszerűen nem tudom kiverni Őt a fejemből; és ez talán nem is rossz dolog. Ha majd nem fogok emlékezni íriszei ragyogására, vagy ízes nevetésére; akkor fogok igazán csak kikészülni. A rossz oldala ennek viszont az - mert sajnos mindennek van ilyen -, hogy kezdek egyre jobban magamba zárkózni. Mióta elment, nem is mentem be a munkahelyemre; sokáig tartó betegségre hagyatkoztam, mikor az asszisztensem, Mary felhívott pár napja. Gondolom, tudni akarta, hogy élek-e még egyáltalán, és nem a temetőben fekszek holtan. Nos, Mary nem érzem magam élőnek, sokkal inkább halottnak. De mit számít mit érzek, ha ami vagy aki iránt érzem azt; eltűnik? Meg fog szűnni valaha ez az egész állapot?
 A vörös boros üveg nyakát szorosan fogtam markomban, miközben néha-néha belekortyoltam. Legalább elegánsan iszom le magamat mindennap.
Üveges tekintettel meredtem a néma TV-re, de természetesen nem figyeltem rá.
A házban... házUNKban fülsüketítő csönd volt, a fejemben mégis hangos zaj, amit nem tudtam kikapcsolni, vagy lehalkítani. Túl erőben vannak velem szemben ezek a gonosz hangok.
Fejemet a kanapé hátára hajtottam, miközben a borból hatalmas mennyiséget nyeltem le, aminek következtében csuklani is kezdtem. Hisztérikus nevetés hagyta el ajkaimat, amint pár perc múlva sem akart alábbhagyni a csuklás.
 Hirtelen álltam fel, és tántorogva közelítettem meg az előszobában lévő tükröt. A TV fénye odáig is elért, és igaz, hogy nem tisztán, de láttam magamat. Láttam a zilált hajamat, elhanyagolt arcomat, és a ruhák mintha jobban lógtak volna rajtam, mint eddig. Hát persze. Azt mondják, az evés alapvető szükségleteinkbe tartozik; anélkül nem tudnánk élni. Nos, ez nálam átkörvonalazódott; hisz' amit utoljára ettem, az pár napja egy tál mogyoró volt. És ne feledkezzünk meg a tömérdek fehér, illetve vörös borról.
 Fejemet megrázva fordítottam hátat tükörképemnek, és az mentén csúsztam le a padlóra. Csukott szemekkel támasztottam meg fejemet a falnak, és a még mindig kezemben szorongatott boros üvegből újabbakat és újabbakat kortyoltam.
Nincs megállás. 
Összerezzentem. Ez a hang... Ez a hang a régi énemé volt. Folyton ezt hajtogattam; ebből merítettem erőt, hogy még ha a legrosszabb napomon is vagyok túl, vagy ha iszonyúan fáradt is vagyok; meg kell tennem, amit.
Nincs megállás.
Fájdalmasan nyögve helyeztem két tenyeremet a fejemre, miközben azt térdemre hajtottam. Egy random dallamot dúdolva ringatóztam, így megpróbálva megnyugtatni magamat.
Igazán őrültnek éreztem akkor magamat. Hisz' az is voltam.
Nincs megállás.
- Ne - nyöszörögtem fájdalmasan, hangom az élettel teli ellentétének tökéletesen megfelelt.
Nincs megállás.
 És ekkor,  azóta a nap óta először sírtam el magamat. Hisztérikus sírás hangzott fel belőlem; és úgy éreztem, mintha egy vulkán tört ki volna bennem. Fájt, de valahogy mégis megkönnyebbülés volt csak bömbölni a padlón, és a borban, illetve a sós könnyekben fulladozni.
Valahogy jól esett.
 A medált szorongatva hagytam, hogy a fáradtság erőt vegyen rajtam.

***

- Lou! Lou! - egy hang újra és újra ismételte nevemet, miközben egyre erősebben rázogatott. - Lou!
Szemeim mintha ólomból lennének, oly' nehezen nyitottam ki azokat. Viszont az a fény, ami fogadott; arra kényszerített, hogy visszazárjam.
- Bárki is vagy, menj el - nyöszörögtem.
A látogatóm felsóhajtott, majd meglepetésemre megszólalt, de nem hozzám intézte szavait; ezzel arra tudtam következtetni, hogy nem egyedül van. Csak én vagyok olyan őrült, hogy magamban beszélek.
- Soha nem láttam még ilyennek, Li. Muszáj segítenünk rajta valahogy, nem akarok egy nap egy telefonhívást kapni arról, hogy öngyilkos lett. Ő a legjobb barátom - hangja a hitetlenből, hisztérikusba, végül síróssá változott; szívem pedig megszakadt erre. Talán még számítok valakiknek.
A hangok egyre ismerősebbek lettek, míg le nem esett a tantusz.
- Sajnálom - majd felsírtam.
- Semmi baj, Lou. Segítünk. - Liam kedves és biztató mosolya, illetve hangja megnyugtatott, ahogy sikerült íriszeimmel megszokni a fényt.
Harry a legjobb barátom volt óvoda óta, tizenhat évesen jött rá, hogy meleg; és tizennyolc évesen találkozott Liam-mel, akit szintén legjobb barátomnak mondhatok. Ők ismerték Niall-t, ami azt illeti; így, négyen voltunk legjobb barátok. De egy hiányzik közülünk, és felborult az egyensúly.
 Hagytam, hogy engem szorosan átkaroljanak két oldalról, és egészen a kanapéig kísérjenek.
- Először is, veszel egy alapos fürdőt - ellentmondást nem tűrve, magának egyet bólintva ment be a fürdőbe Liam.
Egy darabig utánanéztem, majd felsóhajtottam. A kanapé besüppedt mellettem, és egy melegséget árasztó, kedves test biztatóan hozzám simult.
- Boo Bear, ne aggódj; jobban leszel. Minden rendben lesz. - Nem akartam megint felsírni, így is elég szánalmasnak éreztem magamat; ezért az alsó ajkamba erősen harapva, bólintottam egyet.
- Most pedig enni fogsz, mert olyan sovány vagy, mint azok az anorexiás modellek a TV-ben; és Louis Tomlinson, te nem leszel egy anorexiás modell, megtiltom!!! - Harry Styles-ban azt kedveltem egyrészt, hogy bármilyen kilátástalan helyzetben is képes megnevettetni. És ez pont olyan eset. Kilátástalan.
 Követtem a konyhába őt, és csak figyeltem, ahogyan készít nekem vagy temérdek mennyiségű szendvicset.
A köztünk kialakuló csendet én szakítottam félbe; karcos búgásommal, mely a hangom lett volna:
- Hiányzik Niall - mondtam ki őszintén, ami szívemet nyomja.
Harry megállt, felém fordult; arcán egy elnéző, kedves mosoly terült szét. Természetesen megértette és át tudta érezni helyzetemet; elég csak belegondolnia abba, mi lenne, ha ez vele és Liam-mel történne meg.
- Minden rendben lesz, Boo Bear. - ismételte meg önmagát, majd folytatta a szendvics készítést.

02.

Ciao mindenki :) Sajnos rám hárult ennek a résznek megírása, de ne utáljatok meg kérlek. Előre szeretném közölni, hogy ez nem egy sablon sztori, úgy készüljetek fel még fordulatokra. Igazából gőzöm sincs mikor is hozza Naomi a következő részt, de az nem gond, egyszer csak jön. Most ugyebár Niall szemszögéből olvashatunk, ahogy ezután is, ha tőlem olvastok majd. Have a nice day :) D. xx

(saját)

*N*

Boldogan néztem a csillogó szemekbe, amik szüntelen engem néztek. Rákacsintottam, amire nevetéssel reagált, még több helytelenítő pillantást megnyerve ezzel magunknak.
- Menjünk. - mondtam, s kihúztam a székemet, indulásra készen. Kíváncsian néztem a szerelmemre, aki egy pillanatig sokkot kapva nézett rám, de aztán gyorsan eltüntette arcáról az érzelmeket, és követett. Halvány mosollyal próbálta palástolni az idegességét, azonban engem nem vert át, túlságosan jól ismertem arca minden rezdülését.
- Ma este nem csak ezt terveztem. - állított meg engem, én pedig szinte kibújtam a bőrömből ennek hallatára. Még nem akartam hazamenni, és visszacsöppenni a mindennapi életbe. Ez az este a miénk, ezt nem akartam elszalasztani. A sötétbe burkolózott utcán kézen fogva haladtunk előre, támaszt nyújtva egymásnak.
Az egyik dolog, ami miatt imádtam Torontót, hogy az emberek egyszer sem néztek ránk rossz szemmel. Egyszerűen elfogadtak minket, úgy ahogy vegyünk, hiszen mi nem tehettünk arról, hogy egymásban fedeztük fel a világot. A szüleink is tökéletesen elfogadtak mára, apu amikor megtudta a kapcsolatunkat kissé kiakadt, de ez a hullámvölgy is hamar kisimult.
Emlékszem arra a napra, amikor a Tomlinson házba látogattam először. A szívem majd kiugrott a helyéről, s hiába próbált Louis vigasztalni azzal, hogy már kitálalt, és ezzel együtt is minden rendben, a gyomrom liftezett. Eléggé feszélyezve éreztem magam, de a szerelmemnek - ahogy mindig - most is igaza volt. Jay, amint beléptem a házba magához ölelt, és kifejezte gratulációját, Lou testvérei és apukája is hasonló örömmel fogadtak. Évekkel később kérdeztem csak rá, hogy miért nem voltak szomorúak, vagy legalábbis mérgesek rám, amire elég megnyugtató választ kaptam. Azt mondták; nem szeretnek mást, csakhogy Louis boldog legyen, és látják, hogy mellettem ragyog.
Valóban, minden alkalommal, amikor az összekulcsolt ujjainkra néz, a szeme csillogni kezd, és egy hatalmas vigyor terül szét az arcán. Erre is rákérdeztem, hiszen kíváncsi természetem nem hagyja, hogy megválaszolatlan dolgok vegyenek körbe.
Egyszerűen csak hálát adok az égnek, amiért egy olyan csodálatos ember szeret engem, mint te. 
Mondanom sem kell csak úgy olvadtam ezen szavak hallatán, azonban én ezt fordítva éreztem. Minden alkalommal, mikor hozzám bújik, mikor elmondja az érzéseit, vagy egyszerűen csak dicsér, elgondolkozok azon, hogy hogyan érdemeltem őt ki.
Lélegzetem fehéren gomolyogva szállt felfelé, hogy aztán örökre beleolvadjon a sötétségbe. Különösen hideg éjszaka volt, fázósan húztam magamon össze a kabátomat. Louis ezt megérezve magához szorított, egyik kezével a vállamba kapaszkodott, és így mentünk tovább.
Ahogy ránéztem szinte rá volt írva a boldogság. Arca ragyogott, szemeiben valami csillogott, amit az emberiség szerelemnek hív, de köztünk ez már sokkal több volt.
Elég sokáig gyalogoltunk, mire végre oda értünk. Furcsállva néztem a szeretett arcra, nem értettem, hogy miért hozott engem most ide, hiszen minden nap itt vagyok, ez nem újdonság. Ez nem az a különleges hely, amit elképzeltem magunknak ezen a napon.
- Miért hoztál vissza az egyetemre? - kérdeztem furcsán, mire száját sejtelmes félmosolyra húzta.
- Állj ide kérlek. - utasított a kapuhoz, én pedig tettem, amit mondott. Még mindig kíváncsian néztem rá, nem sejtve mi fog következni.
- Hétfő reggel volt. - kezdett bele, mikor ő is egy kijelölt helyre beállt. - Furcsán álltam a csoportomhoz, akinek körbe kellett vezetnem a sulit. Egy csomó végzős, akik a háta közepére kívánják a továbbtanulást...nem éppen kecsegtető. - nevetett fel, és én is elmosolyodtam, ahogy visszaemlékeztem az akkori önmagamra. - Ráadásul még késnek is. Jó kis kezdés. - felnevettem  tudaton, hogy aznap pont miattam késtünk, hiszen nem bírtam rendesen elkészülni reggelente. Nem mintha ez változott volna, rendszeresen 5 perccel később esek be az előadásokra, viszont amint rájöttek arra a profok, hogy erről én nem tehetek, csupán az én szervezetem képtelen volt hozzászokni a korai napszakhoz már vagy 23 éve, elnézik ezt nekem. - Tisztán emlékszem arra, hogy egy szőke hajú fiú szállt le utoljára a buszról, ahogy arra is, hogy alig tudtam levenni róla a szemem. Annyira megfogott a látványa, és maga a személyisége, hogy többé nem engedett el. És most itt vagyunk, négy évvel később, még égetőbb szerelemmel, mint az elején. - a fú közelebb lépett hozzám, egy csókot lopott tőlem, majd a számra suttogta a szót, amitől  ma is eláll a lélegzetem.
Szeretlek. 
A romantikus jelenetünket a telefonom csengőhangja szakította félbe. Kivettem a zsebemből a készüléket, és összeszorított szemmel néztem a képernyőre, amire a nagy betűkkel az apa szó volt írva.
- Ki az? - kérdezte türelmetlenül Louis.
- Apa. Ez fontos lehet, fel kell vennem. - egy puszit leheltem az arcára, majd arrébb álltam, magam mögött hagyva a füstölgő szerelmemet, bár nem nagyon értettem miért mérges ennyire, hiszen csak egy szerelmi vallomás, amit folytathat, ha leraktam.
- Szia Apu, mizu? - szóltam bele a telefonba, azonban csak hüppögés volt a válasz. - Apa? - kérdeztem megijedve, az adrenalinom az egekbe szökött, ahogy a lehetséges válaszokat böngésztem át.
Sírt.
- Haza kell jönnöd Niall, most. - nyögte ki nagy nehezen, de a szipogástól alig lehetett hallani.
- Mi történt? - kérdeztem ijedten.
- Anyukád...- éreztem, hogy nem tud többet mondani.
- Indulok. - raktam le a telefont, szemeimben könnycseppek csillogtak. Nem tudtam pontosan mi történt az anyukámmal, de apa szavaiból kivéve nem egy leányálom lehet.
Csak kérlek, ne...
- Baj van? - fogta meg a kezem Louis, én pedig bólintottam. Kétségbeesésem bizonyítékai az arcomon csillogtak.
- Anyu, nem tudom mi van vele, de haza kell mennem. - mondtam halkan, ő pedig bólintott.
- Veled megyek. - jelentette ki szilárdan, de megráztam a fejem.
- Nem jöhetsz, dolgoznod kell, én pedig nem tudom meddig maradok Írországban. Most csak vigyél haza. - suttogtam, és hagytam, hogy Louis belém karolva vezessen haza.
Szinte toporzékolva dobáltam a cuccaimat egy bőröndbe, miközben a szerelemem jegyet foglalt a legközelebbi járatra, amire egy órán belül már ülhettem is fel.
- Várj. - húzott, még vissza a váróterembe, mielőtt felszálltam volna a repülőre. - Visszajössz még valaha? - kérdezte óvatosan. Mindketten éreztük, hogy most forduló ponthoz érkeztünk. Nem voltam benne biztos, hogy ha anyuval történik valami, akkor képes leszek otthagyni egyedül apát.
- Nem tudom Louis. - hajtottam le a fejem, a szívem hevesen dobogott a szörnyű hírre, amit kaptam, ugyanakkor ezer darabra is tört a búcsúzás gondolatára.
- Ne hagyj itt Niall. - suttogta megtörten. A könnyeim csak úgy záporoztak a szememből, egészen a lelkemig. Alig láttam valamit tőlük, eléggé elhomályosították a látásomat, de nagyokat pislogtam, hogy még egyszer gyorsan átfussak az arcvonásain, örökre emlékezetembe vésve azokat.
- A családomnak szüksége van rám, de...- a kezemben lévő nagy bőröndöket a lábam mellé állítottam, benyúltam a pólóm alá, s a kezembe vettem a medált, amit már négy éve nem veszek le. Kikapcsoltam a csatját, majd megfogtam Louis markát, és belecsúsztattam a szívet. - Nyisd ki! - bátorítottam, ő pedig bólintott. Egy kicsit szenvedett a zárral, de végül sikerült neki felfedni a medál titkát. Belül a szív két oldalán egy-egy kis kép rólam, és róla. Örökre összekötve minket ezzel.
- Niall, ugye most nem búcsúzol? - krákogott megtörten.
- Egyszer visszajövök. - suttogtam, és egy apró csókot leheltem az ajkaira.
Mielőtt beléptem volna a folyosóra, aminek a végén a repülő várt engem még hátra néztem. Louis a nyakába akasztott láncot markolászta, majd elengedte. Szemeivel követte minden mozdulatomat. A nyaklánc a mellkasára hullott, pont a szíve mellé. Hiszen ott van az én helyem. Egy utolsó mosolyt villantottam rá, majd a fal elzárt tőle.
Miközben szállt fel a gépem éreztem, hogy Louis figyel. Nem tudtam melyik a rosszabb; otthagyni életem szerelmét, talán örökre, vagy hazamenni, ahol még fogalmam sincs mi vár engem. Azt kívántam, bárcsak az égen maradhatnék örökre, ahol a felhők megnyugtatóan ölelték körbe a gépet, megvédve mindentől, ami lent várt.

01.

Hello! :)

 Meg is érkezett az első rész. Örömmel vettük észre Lana-val, hogy a prológusra érkeztek szép visszajelzések. :) Elképzelni nem is tudjátok, mennyit jelent nekünk egy "klassz"-ra kattintott  vélemény is. Szóval köszönjük. Reméljük, ez is elnyeri a tetszéseteket.

 Az első rész Louis szemszöge, és ahogy már említettem az előző előszóban; ezt én írom, Naomi Greg. Szóóóval bátran mondjátok el véleményeteket, akár a "klassz" gombot megnyomva is. Izgatottan várjuk a visszajelzéseket. 

Annyit még meg szeretnék említeni, hogy ez csupán még a kezdet. A történet még korán sem indult be, a csattanó rész még odébb van.

Mindenesetre reméljük tetszeni fog a sztori.

xoxo: Lana & Naomi Greg

*L*

 Azt mondják; az idő, akár egy légy, úgy száll el előlünk. Elillan a pillanat; a pillanat, mely ezernyi emléket hordozni képes magában. Emlékeket, melyekből az ember a legrosszabb napjain is táplálkozni tud. 

 Négy év telt el. Négy, hihetetlen csodás és hullámvölgyekkel teli év. Niall Horan-nel - azzal a nagyon szőke és nagyok kék szemű sráccal - összejöttünk. Öcsém, ha egyszer az ember szerelmes, bármire képes; azt hiszem, ezt mindenki kitapasztalja. De a mi kapcsolatunk különleges volt. Nem, nem csak azért gondolom így, mert elfogult vagyok velünk szemben; nem csak azért, mert mi egy meleg pár vagyunk. Ez annál sokkal több és bonyolultabb, szavakkal nem lehet leírni és kifejezni ezt az érzést, mely mindig elterít, mikor kettesben vagyunk. Nem szeretnék túl nyálas dumával jönni, de azt hiszem ez elkerülhetetlen... Bele vagyok zúgva Niall James Horan-be. Nélküle úgy érzem magamat, mint egy fuldokló, egy éhező, egy szomjazó; magyarul egy haldokló. 

Közel és távol négy éve tart a kapcsolatunk, és én hatalmas elhatározásra jutottam. 

 Meg fogom kérni a kezét.

Igen, ezt fogom tenni. És hogy mikor? Pontosan az évfordulónkon, ami október 13-án van. Igen, egy egész nyáron át, plusz egy hónapig kerülgettük egymást a kezdetetekkor. Mai napig nem értem, hogyan bírtam ki nélküle, egész életemben.

 Mára már egy házban élünk, Niall utolsó évét kezdte el abban a főiskolában, melyben először találkoztunk; én magam pedig már dolgozom. Egy saját elektronikai cégem van, a Universcity of Toronto főiskolától ajándékozott közgazdasági tapasztalatoknak köszönhetően. Örökké hálás leszek annak a sok tanulással töltött napnak, hiszen jelenleg nincs semmire panaszkodni valóm ( kivéve pár idióta ügyfélt, vagy lusta dolgozókat, kiket később ki is rúgtam... de azt hiszem ez normális dolog; stressz nélküli élet nem létezik senkinél ).

Szóval itt vagyok. A hihetetlen puccos étterem egyik asztalánál, hihetetlen puccos öltönyben, tökéletesen belőtt hajjal. A helyiségben nagyképű, gazdag, öregkorú férfiak voltak legfőképpen, kiknek a zsebükben több pénz volt, mint egy átlagos ember bankszámláján. Egyszóval elég kényelmetlenül éreztem magamat; de gondoltam, Niall-ért mindent. Igaz, Ő sem híve az ilyen elegáns helyeknek, de gondoltam most az egyszer, évforduló alkalmából nem árt az ilyesmi. Ha már az előző évfordulónkat nézzük... Az nem éppen egy publikálható este volt... Az az éjszaka még mindig a lelki szemeim előtt lebeg, akármit is teszek. Ez konferenciákon nem épp a legelőnyösebb dolog.

 Mikor megláttam Niall szőke kobakját, csillogó szemeit, melyek a kíváncsiságtól ragyogtak, szívem heves vágtába kezdett, mely egy természetes dolog, akárhányszor meglátom Őt. Négy év telt el, és még mindig ugyanazok a cselekedetek mennek végbe bennem. Heves szívricsaj, akadozó lélegzet, bizsergető ajkak, megszűnő világ a fejemben, a szintén bizsergető ágyék, és végül az a furcsa érzés a gyomromban, melyet a nők pillangóknak neveznek. Mesebeli és mámorító érzés ez az egész. Szerelmesnek lenni mámorító érzés.

 Csak bámultam karcsú alakjára, mely egy elegáns, fekete öltönybe volt belebújtatva; fejemben már azok a képkockák jelentek meg, amint letépem azt róla. Erre önkénytelenül is végignyaltam ajkaimon.

- Louis, ez egy étterem, jó lenne, ha nem fantáziálnál arról, miként fogsz megdugni. - Persze, hogy Niall észrevette; Ő ismer a legeslegjobban, hogy is ne vette volna észre?!

Zavartan kaptam el kívánatos testéről pillantásom, a mellettem álló alakról; kékellő szemei megbabonáztak, amint odapillantottam. Köhécselve felálltam, és egyenesen leszartam a körülöttünk lévő embereket; szorosan átölelve üzentem neki azt, hogy mennyire is hiányzott. Egész nap nem láttuk egymást; nekem ma korán reggel be kellett mennem az irodába, és egészen késő délutánig bent kellett maradnom. De nem panaszkodom.

 Niall olyan szorosan kapaszkodott belém, hogy tisztán ki tudtam venni az Ő fuldoklását is a hiányomtól. Neki is hiányoztam. Mosolyogva váltam el kissé tőle, és így meredtem szemeibe. Íriszei visszaverték a helyiség hangulatos világításának és az illatos gyertyáinak lángjának ragyogását. Megbabonázott. Apró, leheletnyi csókot nyomtam ajkaira, mely úgy oszlott szét, akár egy sóhaj köztünk. Hamar elmúlt, de intenzíven égett agyunkban. Az asztal másik székéhez kísértem Őt, és udvariasan kihúztam neki a széket. Általában nem szereti, mikor ezt csinálom, de egy apró mosollyal próbálta palástolni, mennyire nehezére esett elfojtani a szemforgatást. Ismerem, mint a tenyeremet. 

 Miközben két lépéssel visszamentem az én székemhez, testemben egy meghitt érzés támadt fel; köszönhetően az apró színpadon elhelyezkedő zenészeknek, kik minket szórakoztattak fellépésükkel. A hegedűdallam a helyet úgy járta át, mint egy szellem. Még a hideg is kirázott erre a gondolatra. Hiába, a szellemektől libabőr fog el; irtózok még a gondolatukra is.

 Amint leültem, öltönyömet megigazítottam, majd ránéztem az előttem ülőre, ágyékom megfeszült. Olyan áthatóan és vágyakozva nézett rám, hogy erre a testem reflexszerűen reagált. Azonban íriszeiben a meghatottság jelei is fellelhetőek voltak, melyre viszont könnycsatornáim működésbe akartak lépni; viszont visszafogtam őket.

 Játékosan felvont szemöldökkel, köhécseléssel és fennhordott állal vettem kezeim közé az étlapot, mely így eltakarta látószögemből az előttem ülő gyönyörűséget. Egy vigyor terült szét arcomon, mikor meghallottam Niall kuncogását. Tetszett neki az előadásom, mely a "nagyurak" kifigurázása volt. Reméltem is, hogy fog. 

Kikukucskáltam a papír alól, de csak egy ugyanolyan papírt láttam meg. Niall éppen feltérképezte a kínálatot. A kis éhenkórászom.

 Gondolataimból egy apró köhécselés szakított félbe, mely egy az egyben ugyanúgy hangzott, ahogy én azt kiparodizáltam. Erre az észrevételre egy nagy vigyor terült szét arcomon, Niall pedig hangosan felkuncogott. A mellettem közelebb álló pincér erre felhúzta jobb szemöldökét, mely olyan íves volt, mint a helyiség kapujának boltíve. Erre már én is felkuncogtam.

- Uraim, ha nem méltóztatnak viselkedni, meg kell kérnem önöket, hogy távozzanak. Ez nem egy játszótér.

A hivatalos hangjára mindkettőnknek nagyobb nevethetnéke támadt, de sikerült visszafogni magunkat.

- Sajnáljuk, uram - gúnyosan hangsúlyoztam ki a megnevezését, a másik íves szemöldöke már kunkorodott felfelé ennek kiváltó okáért, de nem hagytam időt arra, hogy megszólaljon. - Felvennénk a rendelésünket, kérem.

 Az újabb gúnyosan kiejtett szavamra már prüszkölt a méregtől. Nem túl nagy a toleranciája, mit ne mondjak. Ennek ellenére bólintva vette elő tollát és kis füzetecskéjét ( gúnyos hang ).

Miután elmondtam a rendelésemet, Niall következett. Majdnem hangosan felnevettem arra a képkockára, mely igen mulatságos volt. Niall, az éhenkórász... Ki fogja fosztani az éttermet, abban biztos voltam, már akkor, mikor még meg sem szólalt.

 Ismerem, mint a tenyeremet.

- ... Hmm... Kérnék még... - Csak a fejemet tudtam fogni, miközben vállam eszeveszetten rázkódott az elfojtott hahotázástól. A pincér feje már füstölt. 

- Ennyi lenne, köszönöm - bájos mosolyától, melyet a pincérnek küldött; elállt a szavam. Gyönyörű volt. 

Amaz vöröslő fejjel távozott asztalunktól, mi pedig hangosan nevetve összepacsiztunk. Mi nem csak tökéletesen összeillünk, mint két szerelmes, hanem, mint két haver, akik örömmel készítik ki a körülöttük lévőket. Tökéletes csapat voltunk.

Ez kétségtelen. És ma lesz az a nagy nap, mikor ez hivatalossá is válik. Megkérem a kezét ennek a gyönyörűségnek. 

 Borzasztóan izgultam, a tenyerem csak ontotta ki magából az idegesítő izzadságot.