02.

Ciao mindenki :) Sajnos rám hárult ennek a résznek megírása, de ne utáljatok meg kérlek. Előre szeretném közölni, hogy ez nem egy sablon sztori, úgy készüljetek fel még fordulatokra. Igazából gőzöm sincs mikor is hozza Naomi a következő részt, de az nem gond, egyszer csak jön. Most ugyebár Niall szemszögéből olvashatunk, ahogy ezután is, ha tőlem olvastok majd. Have a nice day :) D. xx

(saját)

*N*

Boldogan néztem a csillogó szemekbe, amik szüntelen engem néztek. Rákacsintottam, amire nevetéssel reagált, még több helytelenítő pillantást megnyerve ezzel magunknak.
- Menjünk. - mondtam, s kihúztam a székemet, indulásra készen. Kíváncsian néztem a szerelmemre, aki egy pillanatig sokkot kapva nézett rám, de aztán gyorsan eltüntette arcáról az érzelmeket, és követett. Halvány mosollyal próbálta palástolni az idegességét, azonban engem nem vert át, túlságosan jól ismertem arca minden rezdülését.
- Ma este nem csak ezt terveztem. - állított meg engem, én pedig szinte kibújtam a bőrömből ennek hallatára. Még nem akartam hazamenni, és visszacsöppenni a mindennapi életbe. Ez az este a miénk, ezt nem akartam elszalasztani. A sötétbe burkolózott utcán kézen fogva haladtunk előre, támaszt nyújtva egymásnak.
Az egyik dolog, ami miatt imádtam Torontót, hogy az emberek egyszer sem néztek ránk rossz szemmel. Egyszerűen elfogadtak minket, úgy ahogy vegyünk, hiszen mi nem tehettünk arról, hogy egymásban fedeztük fel a világot. A szüleink is tökéletesen elfogadtak mára, apu amikor megtudta a kapcsolatunkat kissé kiakadt, de ez a hullámvölgy is hamar kisimult.
Emlékszem arra a napra, amikor a Tomlinson házba látogattam először. A szívem majd kiugrott a helyéről, s hiába próbált Louis vigasztalni azzal, hogy már kitálalt, és ezzel együtt is minden rendben, a gyomrom liftezett. Eléggé feszélyezve éreztem magam, de a szerelmemnek - ahogy mindig - most is igaza volt. Jay, amint beléptem a házba magához ölelt, és kifejezte gratulációját, Lou testvérei és apukája is hasonló örömmel fogadtak. Évekkel később kérdeztem csak rá, hogy miért nem voltak szomorúak, vagy legalábbis mérgesek rám, amire elég megnyugtató választ kaptam. Azt mondták; nem szeretnek mást, csakhogy Louis boldog legyen, és látják, hogy mellettem ragyog.
Valóban, minden alkalommal, amikor az összekulcsolt ujjainkra néz, a szeme csillogni kezd, és egy hatalmas vigyor terül szét az arcán. Erre is rákérdeztem, hiszen kíváncsi természetem nem hagyja, hogy megválaszolatlan dolgok vegyenek körbe.
Egyszerűen csak hálát adok az égnek, amiért egy olyan csodálatos ember szeret engem, mint te. 
Mondanom sem kell csak úgy olvadtam ezen szavak hallatán, azonban én ezt fordítva éreztem. Minden alkalommal, mikor hozzám bújik, mikor elmondja az érzéseit, vagy egyszerűen csak dicsér, elgondolkozok azon, hogy hogyan érdemeltem őt ki.
Lélegzetem fehéren gomolyogva szállt felfelé, hogy aztán örökre beleolvadjon a sötétségbe. Különösen hideg éjszaka volt, fázósan húztam magamon össze a kabátomat. Louis ezt megérezve magához szorított, egyik kezével a vállamba kapaszkodott, és így mentünk tovább.
Ahogy ránéztem szinte rá volt írva a boldogság. Arca ragyogott, szemeiben valami csillogott, amit az emberiség szerelemnek hív, de köztünk ez már sokkal több volt.
Elég sokáig gyalogoltunk, mire végre oda értünk. Furcsállva néztem a szeretett arcra, nem értettem, hogy miért hozott engem most ide, hiszen minden nap itt vagyok, ez nem újdonság. Ez nem az a különleges hely, amit elképzeltem magunknak ezen a napon.
- Miért hoztál vissza az egyetemre? - kérdeztem furcsán, mire száját sejtelmes félmosolyra húzta.
- Állj ide kérlek. - utasított a kapuhoz, én pedig tettem, amit mondott. Még mindig kíváncsian néztem rá, nem sejtve mi fog következni.
- Hétfő reggel volt. - kezdett bele, mikor ő is egy kijelölt helyre beállt. - Furcsán álltam a csoportomhoz, akinek körbe kellett vezetnem a sulit. Egy csomó végzős, akik a háta közepére kívánják a továbbtanulást...nem éppen kecsegtető. - nevetett fel, és én is elmosolyodtam, ahogy visszaemlékeztem az akkori önmagamra. - Ráadásul még késnek is. Jó kis kezdés. - felnevettem  tudaton, hogy aznap pont miattam késtünk, hiszen nem bírtam rendesen elkészülni reggelente. Nem mintha ez változott volna, rendszeresen 5 perccel később esek be az előadásokra, viszont amint rájöttek arra a profok, hogy erről én nem tehetek, csupán az én szervezetem képtelen volt hozzászokni a korai napszakhoz már vagy 23 éve, elnézik ezt nekem. - Tisztán emlékszem arra, hogy egy szőke hajú fiú szállt le utoljára a buszról, ahogy arra is, hogy alig tudtam levenni róla a szemem. Annyira megfogott a látványa, és maga a személyisége, hogy többé nem engedett el. És most itt vagyunk, négy évvel később, még égetőbb szerelemmel, mint az elején. - a fú közelebb lépett hozzám, egy csókot lopott tőlem, majd a számra suttogta a szót, amitől  ma is eláll a lélegzetem.
Szeretlek. 
A romantikus jelenetünket a telefonom csengőhangja szakította félbe. Kivettem a zsebemből a készüléket, és összeszorított szemmel néztem a képernyőre, amire a nagy betűkkel az apa szó volt írva.
- Ki az? - kérdezte türelmetlenül Louis.
- Apa. Ez fontos lehet, fel kell vennem. - egy puszit leheltem az arcára, majd arrébb álltam, magam mögött hagyva a füstölgő szerelmemet, bár nem nagyon értettem miért mérges ennyire, hiszen csak egy szerelmi vallomás, amit folytathat, ha leraktam.
- Szia Apu, mizu? - szóltam bele a telefonba, azonban csak hüppögés volt a válasz. - Apa? - kérdeztem megijedve, az adrenalinom az egekbe szökött, ahogy a lehetséges válaszokat böngésztem át.
Sírt.
- Haza kell jönnöd Niall, most. - nyögte ki nagy nehezen, de a szipogástól alig lehetett hallani.
- Mi történt? - kérdeztem ijedten.
- Anyukád...- éreztem, hogy nem tud többet mondani.
- Indulok. - raktam le a telefont, szemeimben könnycseppek csillogtak. Nem tudtam pontosan mi történt az anyukámmal, de apa szavaiból kivéve nem egy leányálom lehet.
Csak kérlek, ne...
- Baj van? - fogta meg a kezem Louis, én pedig bólintottam. Kétségbeesésem bizonyítékai az arcomon csillogtak.
- Anyu, nem tudom mi van vele, de haza kell mennem. - mondtam halkan, ő pedig bólintott.
- Veled megyek. - jelentette ki szilárdan, de megráztam a fejem.
- Nem jöhetsz, dolgoznod kell, én pedig nem tudom meddig maradok Írországban. Most csak vigyél haza. - suttogtam, és hagytam, hogy Louis belém karolva vezessen haza.
Szinte toporzékolva dobáltam a cuccaimat egy bőröndbe, miközben a szerelemem jegyet foglalt a legközelebbi járatra, amire egy órán belül már ülhettem is fel.
- Várj. - húzott, még vissza a váróterembe, mielőtt felszálltam volna a repülőre. - Visszajössz még valaha? - kérdezte óvatosan. Mindketten éreztük, hogy most forduló ponthoz érkeztünk. Nem voltam benne biztos, hogy ha anyuval történik valami, akkor képes leszek otthagyni egyedül apát.
- Nem tudom Louis. - hajtottam le a fejem, a szívem hevesen dobogott a szörnyű hírre, amit kaptam, ugyanakkor ezer darabra is tört a búcsúzás gondolatára.
- Ne hagyj itt Niall. - suttogta megtörten. A könnyeim csak úgy záporoztak a szememből, egészen a lelkemig. Alig láttam valamit tőlük, eléggé elhomályosították a látásomat, de nagyokat pislogtam, hogy még egyszer gyorsan átfussak az arcvonásain, örökre emlékezetembe vésve azokat.
- A családomnak szüksége van rám, de...- a kezemben lévő nagy bőröndöket a lábam mellé állítottam, benyúltam a pólóm alá, s a kezembe vettem a medált, amit már négy éve nem veszek le. Kikapcsoltam a csatját, majd megfogtam Louis markát, és belecsúsztattam a szívet. - Nyisd ki! - bátorítottam, ő pedig bólintott. Egy kicsit szenvedett a zárral, de végül sikerült neki felfedni a medál titkát. Belül a szív két oldalán egy-egy kis kép rólam, és róla. Örökre összekötve minket ezzel.
- Niall, ugye most nem búcsúzol? - krákogott megtörten.
- Egyszer visszajövök. - suttogtam, és egy apró csókot leheltem az ajkaira.
Mielőtt beléptem volna a folyosóra, aminek a végén a repülő várt engem még hátra néztem. Louis a nyakába akasztott láncot markolászta, majd elengedte. Szemeivel követte minden mozdulatomat. A nyaklánc a mellkasára hullott, pont a szíve mellé. Hiszen ott van az én helyem. Egy utolsó mosolyt villantottam rá, majd a fal elzárt tőle.
Miközben szállt fel a gépem éreztem, hogy Louis figyel. Nem tudtam melyik a rosszabb; otthagyni életem szerelmét, talán örökre, vagy hazamenni, ahol még fogalmam sincs mi vár engem. Azt kívántam, bárcsak az égen maradhatnék örökre, ahol a felhők megnyugtatóan ölelték körbe a gépet, megvédve mindentől, ami lent várt.