03.

Hello!

 Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok a következő részre; csak sajnos el voltam havazva. Nem is próbálok kifogásokat kitalálni; a lényeg az, hogy most itt van, meghoztam az új részt.

 És mit is írhatnék... Előre sajnálom, amiért szomorkás hangzása lett; de ki lenne boldog, ha elhagynák négy év után?! Senki sem. Nos, Louis sem az.

Szóval kicsit tartok a reakcióktól; nyugodtan írjátok le őszintén a véleményeteket, mert engem az fejleszt, támogat, éltet. Jó olvasást kívánok mindenkinek, és jó pihizést az őszi szünetre - habár jelentkezni fogunk még, ezt biztosan állíthatom. :)

xoxo: Lana & Naomi Greg

(Saját)

*L*

 A TV halk moraja hallatszott csupán, s amaz fénye világította be egyedül a szobát. Az egész házban csend volt és sötétség. A magány. Igen, a magány pontosan ilyen. Furcsa, hogy mennyire váratlanul is történnek a dolgok. Az egyik nap még az ember boldog, önfeledt és épp készül megkérni a párja kezét; majd a másik nap hirtelen egyedül van, egyesegyedül, a párja pedig egy óceánnyira.
 Ott ültem, ki tudja hány napos borostával, ki tudja hány napja fürödtem utoljára, és végül ki tudja, mennyi nap telt el azóta a nap óta. Nem éreztem az idő múlását valahogy. Mintha nem is élnék, csak tehetetlenül és mozdulatlanul feküdnék a nagy semmiben.
 Szóval ilyen szinglinek lenni? Szokatlan újra ezt érezni, hisz' utoljára körülbelül öt éve lehettem szingli - tekintve, hogy Niall előtt egy vagy másfél éve lehetett valakim. A még furcsább az, hogy arra a személyre nem is emlékszem már, még a nevére sem, még csak pár arcvonalára sem. Egyfolytában Niall kéken világító szemei, ragyogó mosolya és szőke kobakja lebeg lelki szemeim előtt. Egyszerűen nem tudom kiverni Őt a fejemből; és ez talán nem is rossz dolog. Ha majd nem fogok emlékezni íriszei ragyogására, vagy ízes nevetésére; akkor fogok igazán csak kikészülni. A rossz oldala ennek viszont az - mert sajnos mindennek van ilyen -, hogy kezdek egyre jobban magamba zárkózni. Mióta elment, nem is mentem be a munkahelyemre; sokáig tartó betegségre hagyatkoztam, mikor az asszisztensem, Mary felhívott pár napja. Gondolom, tudni akarta, hogy élek-e még egyáltalán, és nem a temetőben fekszek holtan. Nos, Mary nem érzem magam élőnek, sokkal inkább halottnak. De mit számít mit érzek, ha ami vagy aki iránt érzem azt; eltűnik? Meg fog szűnni valaha ez az egész állapot?
 A vörös boros üveg nyakát szorosan fogtam markomban, miközben néha-néha belekortyoltam. Legalább elegánsan iszom le magamat mindennap.
Üveges tekintettel meredtem a néma TV-re, de természetesen nem figyeltem rá.
A házban... házUNKban fülsüketítő csönd volt, a fejemben mégis hangos zaj, amit nem tudtam kikapcsolni, vagy lehalkítani. Túl erőben vannak velem szemben ezek a gonosz hangok.
Fejemet a kanapé hátára hajtottam, miközben a borból hatalmas mennyiséget nyeltem le, aminek következtében csuklani is kezdtem. Hisztérikus nevetés hagyta el ajkaimat, amint pár perc múlva sem akart alábbhagyni a csuklás.
 Hirtelen álltam fel, és tántorogva közelítettem meg az előszobában lévő tükröt. A TV fénye odáig is elért, és igaz, hogy nem tisztán, de láttam magamat. Láttam a zilált hajamat, elhanyagolt arcomat, és a ruhák mintha jobban lógtak volna rajtam, mint eddig. Hát persze. Azt mondják, az evés alapvető szükségleteinkbe tartozik; anélkül nem tudnánk élni. Nos, ez nálam átkörvonalazódott; hisz' amit utoljára ettem, az pár napja egy tál mogyoró volt. És ne feledkezzünk meg a tömérdek fehér, illetve vörös borról.
 Fejemet megrázva fordítottam hátat tükörképemnek, és az mentén csúsztam le a padlóra. Csukott szemekkel támasztottam meg fejemet a falnak, és a még mindig kezemben szorongatott boros üvegből újabbakat és újabbakat kortyoltam.
Nincs megállás. 
Összerezzentem. Ez a hang... Ez a hang a régi énemé volt. Folyton ezt hajtogattam; ebből merítettem erőt, hogy még ha a legrosszabb napomon is vagyok túl, vagy ha iszonyúan fáradt is vagyok; meg kell tennem, amit.
Nincs megállás.
Fájdalmasan nyögve helyeztem két tenyeremet a fejemre, miközben azt térdemre hajtottam. Egy random dallamot dúdolva ringatóztam, így megpróbálva megnyugtatni magamat.
Igazán őrültnek éreztem akkor magamat. Hisz' az is voltam.
Nincs megállás.
- Ne - nyöszörögtem fájdalmasan, hangom az élettel teli ellentétének tökéletesen megfelelt.
Nincs megállás.
 És ekkor,  azóta a nap óta először sírtam el magamat. Hisztérikus sírás hangzott fel belőlem; és úgy éreztem, mintha egy vulkán tört ki volna bennem. Fájt, de valahogy mégis megkönnyebbülés volt csak bömbölni a padlón, és a borban, illetve a sós könnyekben fulladozni.
Valahogy jól esett.
 A medált szorongatva hagytam, hogy a fáradtság erőt vegyen rajtam.

***

- Lou! Lou! - egy hang újra és újra ismételte nevemet, miközben egyre erősebben rázogatott. - Lou!
Szemeim mintha ólomból lennének, oly' nehezen nyitottam ki azokat. Viszont az a fény, ami fogadott; arra kényszerített, hogy visszazárjam.
- Bárki is vagy, menj el - nyöszörögtem.
A látogatóm felsóhajtott, majd meglepetésemre megszólalt, de nem hozzám intézte szavait; ezzel arra tudtam következtetni, hogy nem egyedül van. Csak én vagyok olyan őrült, hogy magamban beszélek.
- Soha nem láttam még ilyennek, Li. Muszáj segítenünk rajta valahogy, nem akarok egy nap egy telefonhívást kapni arról, hogy öngyilkos lett. Ő a legjobb barátom - hangja a hitetlenből, hisztérikusba, végül síróssá változott; szívem pedig megszakadt erre. Talán még számítok valakiknek.
A hangok egyre ismerősebbek lettek, míg le nem esett a tantusz.
- Sajnálom - majd felsírtam.
- Semmi baj, Lou. Segítünk. - Liam kedves és biztató mosolya, illetve hangja megnyugtatott, ahogy sikerült íriszeimmel megszokni a fényt.
Harry a legjobb barátom volt óvoda óta, tizenhat évesen jött rá, hogy meleg; és tizennyolc évesen találkozott Liam-mel, akit szintén legjobb barátomnak mondhatok. Ők ismerték Niall-t, ami azt illeti; így, négyen voltunk legjobb barátok. De egy hiányzik közülünk, és felborult az egyensúly.
 Hagytam, hogy engem szorosan átkaroljanak két oldalról, és egészen a kanapéig kísérjenek.
- Először is, veszel egy alapos fürdőt - ellentmondást nem tűrve, magának egyet bólintva ment be a fürdőbe Liam.
Egy darabig utánanéztem, majd felsóhajtottam. A kanapé besüppedt mellettem, és egy melegséget árasztó, kedves test biztatóan hozzám simult.
- Boo Bear, ne aggódj; jobban leszel. Minden rendben lesz. - Nem akartam megint felsírni, így is elég szánalmasnak éreztem magamat; ezért az alsó ajkamba erősen harapva, bólintottam egyet.
- Most pedig enni fogsz, mert olyan sovány vagy, mint azok az anorexiás modellek a TV-ben; és Louis Tomlinson, te nem leszel egy anorexiás modell, megtiltom!!! - Harry Styles-ban azt kedveltem egyrészt, hogy bármilyen kilátástalan helyzetben is képes megnevettetni. És ez pont olyan eset. Kilátástalan.
 Követtem a konyhába őt, és csak figyeltem, ahogyan készít nekem vagy temérdek mennyiségű szendvicset.
A köztünk kialakuló csendet én szakítottam félbe; karcos búgásommal, mely a hangom lett volna:
- Hiányzik Niall - mondtam ki őszintén, ami szívemet nyomja.
Harry megállt, felém fordult; arcán egy elnéző, kedves mosoly terült szét. Természetesen megértette és át tudta érezni helyzetemet; elég csak belegondolnia abba, mi lenne, ha ez vele és Liam-mel történne meg.
- Minden rendben lesz, Boo Bear. - ismételte meg önmagát, majd folytatta a szendvics készítést.