04.

Sziasztok :) Tudom, hogy késtem, és tudom, hogy baromi rövid rész lett, de ebben mindent leírtam a jövőben fontos lesz. És ezzel a részemről a szenvedés letudva. Mármint nem erről szól a történet, de ezek a szomorú részek csak jó célt szolgálnak :) Remélem elnyeri a tetszéseteket annak ellenére, hogy nagyon rövid. Jó olvasást :) 

ui: A rész írása közben (meg persze Mindenszentek miatt is) eszembe jutott a nagypapám, akit 8 éve vesztettem el Karácsonykor. Mind a papám, mind a ti összes szerettetek nyugodjon békében...

*N*

Életem legborzasztóbb estéje után fáradtan, kisírt dőltem bele az ágyamba. Gyerekkori szobám kicsit megnyugtatta az idegeimet, egy pillanatra elfelejtettem az összes szörnyűséget, ami velem történt. Anyukám akármennyire is harcolt az életéért, nem volt elég. Vérben úszva hozták be a kórházba, s én csak az utolsó perceire értem oda hozzá. Az összes könnyemet elsírtam már, szinte zokogtam az idegesítően zöld és fehér színű folyosón, de persze ez senkinek nem tűnt fel. Megszokott látvány volt már egy összetört családtag a sürgősségi osztályon.
A sok bőgéstől szemeim körül piros karika keletkezett, s az arcom is felpuffadt. Apukám viszont még rosszabb állapotban volt. Egyetlen egy könnycseppet sem hullajtott el, csupán kísérteties arccal nézte a monitoron kirajzolódó egyenes vonalat, ami elgörbítette életünket. Az összes vér kifutott az arcából, kezei és lábai remegni kezdtek, tekintete az üvegessé vált szemeket kutatták, hátha felfedeznek bennük egy kis életet. de sikertelen volt a próbálkozása. Azóta nem szólalt meg, mintha a hangja élete szerelmével veszett volna el.
Előbbre kellett helyeznem az apám szenvedését az enyémnél, s így nekem sem fáj annyira.
Én is zsibbadtnak éreztem magamat, akárcsak egy rossz álomban. Szinte fel sem fogtam a veszteséget, édesen elringattam magam abban a tényben, hogyha reggel felkelek minden visszaesik a régi kerékvágásba. Csak az a tompa fájdalom, a szívemben jelezte, hogy többé már semmi sem lesz ugyanolyan.
A gondolataim elterelése érdekében úgy döntöttem lefürdök, hátha a víz lemossa rólam a mai nap mocskát. A bőröndömben kutakodtam a művelethez szükséges dolgokhoz, amikor valami a kezembe ütközött. Egy apró vörös bársony doboz akadt a kezembe. Kíváncsian fogtam meg az idegen tárgyat, és szemléltem meg. Óvatosan felpattintottam a tetejét, felfedve a kincset, ami benne lapult. Egy sebtében elszakított hófehér lap hullott a kezemben, amin az Ő kacskaringós betűi rajzolódtak ki. Szinte lehetetlennek tartottam a könnycseppeket, amik utat törtek maguknak, s keskeny patakként folytak le az arcomon. A látásom elhomályosult, alig érzékeltem a dobozka fehér belsejében virító arany gyűrűt. Az elvesztés súlya térdre kényszerített, miközben kétségbe esetten szorongattam a gyűrűt, ami lélekben hozzá kötött, s a lapot, amin az ő kézírásával a világ legszebb ígérete szerepelt;
Örökké.