05.

Hello!!! :)

Megérkeztem az ötödik résszel, ami igaz, hamarabb is jöhetett volna, tudom; de a lényeg, hogy most itt van. Remélem tetszeni fog mindenkinek, és tényleg ne féljetek kommentelni; örömmel fogadunk minden rövidebb, hosszabb véleményt, hisz' az fejleszt, épít minket. :)

Jó olvasást, és kitartást a következő héthez!!!!

xoxo

*L*

 Péntek este volt, kint már sötétség honolt. Ugyan, még csak a hold jelent meg az égen, a maga fehérségével és kövérségével - tekintve, hogy teli volt -; mégis vártam már a csillagokat. Önkénytelenül is eszembe jutott a sok csillagnéző túra Niall-el; a mély beszélgetések, és titokként elsuttogott, lágy csókok.

 Muszáj voltam lehunyni szemeimet. Még mindig éreztem ajkait enyémeken, férfias tenyerét derekamon, és egyéb más helyeken is.

Pedig mennyi idő is telt el azóta, mióta elhagyott? Egy, másfél hónap?

Ijesztő, hogy az idő, milyen gyorsan halad.

 Egy kávézóban ültem, annak áttetsző ablakánál. Az asztal, ami mellett ültem, két személyes volt. Két szék helyezkedett el mellette, és csak szomorúan tudtam bámulni a másikat. Ahogy néztem azt; arra a megállapításra kellett jutnom, hogy soha, de soha nem lesz már semmi ugyanaz. A Tv-zés, alvás, evés, bulizás, mozizás, színházba járás, vagy a mostani esetben; kávézóba járás sem. Semmi sem.

Mint egy őrült, úgy bámultam a széket; üres helye, mintha kiáltott volna egy szőke kobakú srác fenekére. Nos, azt én is szívesen elviseltem volna... 

 Furcsa, mert ahogy a következő pillanatban egy tenyér simult jobb vállamra; akkor vettem csak észre, mennyire is elbambultam, és mennyire is kizárta elmém a világ zaját. Testem megrándult a hirtelen érintésre, ami ugyan lágy volt, mégis, mintha leforrázott volna.

- Sajnálom, hogy késtem, Harry tudod, milyen telhetetlen tud lenni hétköznapokon, elvégre a munka miatt alig van időnk egymásra, és... - Liam mély hangja csapta meg füleimet, és nem tehettem róla, de csupán üveges tekintettel tudtam meredni cselekedeteire, mely a kabátjának levétele, annak a szék háttámlájára való ráhelyezése, és végül az volt, ahogyan leül, az eddig magányosan álldogáló székre.

Furcsamód, rosszul esett, hogy arra a székre ült rá, amire az előző pillanatban még Niall-t képzeltem el, ragyogó mosolyával, világító szemeivel, melyek olyan mélyre tudtak hatolni, hogy a szívem, s lelkem legmélyebb pontjáig elértek.

Liam mondandója csak még nagyobb kést döfött szívembe, szintén önkénytelenül. Régen nekünk sem volt sok időnk egymásra, nekem a munka, neki a főiskola miatt... Azt kívántam, bár visszaforgathatnám az időt, hogy kiélvezhessem a még vele eltölthető perceket.

- Oh, sajnálom, Lou - Liam sajnálkozó hangja, majd ahogy ránéztem, tekintete elárasztotta vénáimat. Azt gondoltam, nekem nem kell sajnálat; de visszafogtam magamat.

- Miért sajnálod, Li? - kérdeztem rekedten, hangom nem volt biztos.

Elnéző mosolya és tekintete, újabb lángot szított bennem. Utáltam, ha sajnáltak az emberek. De Liam a legjobb barátom volt, nem szabadott őt is ellöknöm magamtól, a butaságaim miatt.

- Azért Lou, - dőlt előre, asztalra támasztva karjait. - mert rossz így látni téged. Sosem láttalak még ennyire letörtnek, ennyire szomorúnak, ennyire... - itt ajkait rágcsálva lesütötte szemeit, tudtam mit akart mondani, de félt, hogy ezzel megbántana. Viszont hallani akartam.

- Ennyire? - ösztökéltem, és habár pulzáltam a dühtől, hangom csak szomorúnak hatott.

Torkot köszörült.

- Ennyire magányosnak.

Sóhajtottam, majd csak bólintani voltam képes.

 Miután a pincér kihozta a rendelésünket, ami egy-egy kávéból állt - csak, hogy ne essünk össze a fáradtságtól -, nem tudtam többé halogatni a dolgot; rákérdeztem.

- És mi lenne a... tervetek? - utaltam az ígéretükre, mely a gödrömből való kihúzás lett volna.

Biztatóan rám mosolygott, amit ugyan nem értettem, mégis jól esett. Ezután kimondta azt, ami rögtön megváltoztatta a kedvemet, és nyugtalanba ment át.

- Úgy gondoltuk Hazz-zal, hogy jól jönne neked egy kis újítás, egy kis szabadság, egy kis... spontaneitás.

Összeráncolt szemöldökeim és homlokom egyértelmű zavarról árulkodtak.

Folytatta.

- Szóval a beleegyezéseddel, vagy anélkül, de elfogunk rángatni olyan helyekre, ahova még pár éve folyamatosan jártál. Csupán annyit fogunk tenni, hogy visszahozzuk a régi Lou-t.

Nyelve bólintottam egyet.

- És mikor... sikerülni fog? - azt a kérdést tettem fel, ami legjobban foglalkoztatott.

Ismertem őket, mint a tenyeremet, tudtam, hogy valami olyan dolgot terveznek, ami elől foggal, körömmel, karommal, kézzel, lábbal, kampóval, kötéllel; egyszóval mindennel ellenkezni fogok.

Felsóhajtott, kávéjába pedig nagyot kortyolt. Tudom, mit csinált; húzta az időt, húzta, amíg csak lehetséges volt. Arcom lesápadt, szemeim tikkelni kezdtek. Utáltam, mikor ezt csinálják velem.

- Liam - morogtam, mikor még mindig nem szólalt meg, és kerülte tekintetemet.

- Oké, oké - gondterhelt sóhajt hallatott, amire még mérgesebb lettem. Nekem kéne így sóhajtoznom, nem neki! - Csak ne akadj ki túlságosan, oké?

- Én kiakadni? - hitetlenül és szarkasztikusan kérdeztem, és ugyanígy nevettem fel. - Ne légy nevetséges!

Még egy sóhaj hagyta el száját, tarkóját megvakarva kimondta:

- Vakrandira fogsz menni... - Mielőtt még folytathatta volna, elkerekedett szemekkel, az először eltátott, később egyenes vonalúvá szorított ajkaimat, nem éppen halk szó hagyta el.

- MI???

- Lou, csak hallgass végig, oké? - Próbálta menteni, a még menthetőt. Egy gondterhelt sóhajjal jeleztem neki, hogy folytassa csak. - Har... Mármint szerintünk nagyon jót tenne neked az ismerkedés, és nem azt mondjuk, hogy keress valakit Niall helyett, csupán arra ösztökélünk, hogy létesíts új kapcsolatokat, és elhidd, hogy nem vagy egyedül. 

Elgondolkoztatott a dolog. A zihálva vett levegő lassan csillapodott, míg tüdőm normálisan használta fel az oxigént, a szívem dobogása is csillapodni kezdett.

Hosszú pillanatig elnyúló csöndet végül én szakítottam meg, bár nem is számítottam arra, hogy Liam fogja.

Bólintva, egy sóhajjal megspékelve válaszoltam:

- Jó, rendben van. Beleegyezek. Úgy sincs más választásom - tettem még hozzá az utolsó mondatot, egy vállrántással együtt.

Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, kedvesen elmosolyodott, amit ugyan nehezen, de viszonoztam.

- Nyugalom Lou, jobban leszel.